Tóth Kinga nemrég mutatta be Írmag/Offspring című könyvét, melyet a Trafóban performansz és beszélgetés, az 1111 Galériában pedig Kaspar Mattmann-nal közösen jegyzett képzőművészeti kiállítás kísért. Az események alatt érte az örömhír: a párizsi Pompidou Központ és az olasz Bonotto Alapítvány idén neki ítélte oda a Bernhard Heidsieck-díjat. Kingával a díjról, új kötetéről, feminizmusról és a szeretet fontosságáról beszélgettünk.

A párizsi Pompidou Központ és az olasz Bonotto Alapítvány neked ítélte ebben az évben az általuk közösen alapított Bernhard Heidsieck- díjat. Mivel jár ez az elismerés?

Ezt a díjat a francia hangköltő, performer emlékére alapították, és igen nagy megtiszteltetés, hogy engem tüntettek ki vele. Többek között egy különleges trófeával jár, ami egy jópofa üvegurna, benne mindenféle színes hanganyaggal és hangszalaggal. Emellett pedig, ami a legfontosabb számomra, egy hosszú távú támogatási rendszert biztosít, ami elsősorban nem anyagi juttatásokat jelent, hanem fellépési, kiállítási lehetőségeket. Meghívást kaptam például a Pompidou Centerbe, ahol remélhetőleg jövőre, a pandémia után kiállíthatom és előadhatom legfrissebb munkáimat, illetve Olaszországban is „turnézni” fogok, érintve Rómát, Milánót és Nápolyt. Mindezen felül pedig a Bonotto Alapítvány szeretné nemzetközi gyűjteményét tovább gyarapítani hang- illetve vizuális költészeti műveimmel.

A Bonotto Alapítvány a fluxus művészettől elindulva számtalan olyan művészetet gyűjt és archivál, melyek egy klasszikus múzeumi gyűjteményben nem kaphatnak helyet, elsősorban medialitásuk miatt. Magyar vonatkozása, hogy az archívumban megtalálható Ligeti György mellett Ladik Katalin művészete is. Tőled is birtokoltak már ezelőtt is műveket?

Igen, az All Machine kötetem hanganyagát ők kezelik. 2019-ben a párizsi Palais de Tokyoban az archívumukból rendezett La Voix Libérée kiállításon már bemutatták ezeket. Ezenkívül pedig az utóbbi időben létrehozott ASMR (Autonomous Sensory Meridian Response) költészetem felvételeit és közlési jogait vásárolták meg tőlem.

A Palais de Tokyoban rendezett kiállításon a te műveid mellett Ladik Katalin munkája is hallható volt, aki a magyar feminizmus egyik meghatározó alakjaként a hetvenes évek óta jelen van (ha nem is előtérben) a magyar képzőművészetben költészetével, performanszaival. Érzel-e, találsz-e az ő és saját művészeted között hasonlóságot?

Igazából nem voltak - nincsenek példaképeim, mindig igyekeztem a saját hangomat megtalálni, elcsendesedni, befele figyelni és megengedni magamnak a kísérletezést, a kockázatvállalást, az önazonosságot, és hogy jó csatorna-közvetítő legyek. Viszont meg kell említenem, igen, hogy nekem abszolút Kati a hősnőm. Ő nem egy, hanem ő a példakép, ha van ilyen. Sajnos későn ismerhettem meg munkáit, mert annyira burokban voltam, és burokban volt ő is. Méltatlan, mekkora csönd volt sokáig körülötte idehaza, pedig külföldön folyamatosan kiállították műveit. A hazai szakma csak akkor kezdett el rá odafigyelni, amikor 2016-ban megkapta a Yoko Ono által alapított Lennon Ono Grant for Peace díjat, amit olyan nemzetközi sztárművészek társaságában vehetett át mint Ai Wei Wei, Anish Kapoor és Olafur Eliasson, majd egy évre rá kiállíthatott a kasseli Documentán is. Újra visszakerült a reflektorfénybe, és végre úgy alkothat, hogy közben lehetőségeket is kap. Azt gondolom, hasonlóság a pályánkban az is, hogy mindketten kompromisszummentesen járjuk a saját utunkat, képviselve a saját hangunkat.

Személyes kapcsolat is létrejött közted és Ladik Katalin között?

Igen, első találkozásunk még 2012-ben történt. Akkor Szkárosi Endre a Vas utcai Rohamban szervezett Hang, költészet és közösség az új évezredben címmel egy avantgarde konferenciát, melyen mindketten részt vettünk. Legnagyobb meglepetésemre Katalin jött oda hozzám, hogy követi a dolgaimat, és nagyon örül, drukkol nekem. Közvetlensége és kedvessége megérintett. Azóta időszakosan levelezésben állunk, találkozunk is fesztiválokon, léptünk is már fel ugyanott. Évek óta előkerül, hogy közösen csinálunk valamit, de mindig máshol vagyunk a világban, ez még várat magára, de bízom benne, hogy megvalósul.

A művészeten túl a feminizmus is összeköt benneteket?

Mindkettő közös bennünk. Ha itthon velem kapcsolatban nem érintik a feminizmus témáját, az csak azért lehet, mert szerteszét vagyok a világban, és a művészetemről való gondolkodás szálai sem értek még egybe. Pedig a pályafutásomat végigkíséri a feminizmus. Már a Tóth Kina Hegyfalu koncertek szövegei is erőteljesen az egyenjogúságról szóltak, és első könyvemben, a Zsúrban is kimondottan feminista hangokat ütöttem meg, amiben a családon belüli erőszak, a női jogok és gyermekjogok témájával foglalkoztam. Barátaimmal jelenleg is Femness néven feminista workshopokat, fesztiválsorozatot szervezünk Münsterben, Grazban és Berlinben, ahol minél több oldalról szeretnénk megközelíteni a nőiség kérdését.

Évek óta külföldön élsz, elsősorban német nyelvterületen. Részedről ez áldozat azért, hogy méltó és szabad körülmények között alkothass?

Nem érzem áldozatnak, mert bennem soha fel sem merült, hogy csak itthon alkossak. Sárváron, az osztrák határhoz közel lévő fürdővárosban nőttem fel, ahol sok turista megfordult, az utcán mindig lehetett németül beszélő embereket hallani. Az óvodában talán az első évfolyamhoz tartoztam, akik németül tanulhattak és a tévében a Batmant is németül néztem. Számomra a német nyelv ha nem is anyanyelvi, de természetes közeg. Ezt a nyelvet egyrészt gyönyörűnek tartom, melynek hangja, modalitása megnyugtat. Másrészt szabadabban tudok vele alkotni, mert tudom, hogy sohasem lesz tökéletes. Úgy játszom vele, ahogy akarok. Ezért egyáltalán nem érzem lemondásnak, hogy nyugaton élek.

Egyszer merült fel bennem, hogy itthon maradok: amikor 2010-ben felkerültem Budapestre, és egymás után kezdtek bezárni az alternatív helyek, akkor előjött belőlem a szabadságharcos. Elhatároztam, hogy beleállok a kultúrába, és nem engedem, hogy elfogyjon körülöttünk a levegő. De nem tudtam megélni. Arról nem is beszélve, hogy itthon borzasztó szűkek a csoportok, és minden nagyon belterjesen működik. A JAK-ban, a Fiatal Írók Szövetségében és a Szépírók Társaságában is szerepet vállaltam, de mindegyikben megéltem időnként az egyletesdi hangulatot is. Hamar beláttam, hogy bizonyos ajtók itthon valószínűleg sohasem fognak kinyílni nekem, de ne legyen igazam....

Külföldön sokkal könnyebben ment minden. Kíváncsiak voltak rám, mint amikor egy új kisállat érkezik az állatkertbe. Lehetőségeket kaptam, melyeket megfelelően honoráltak is. Itthon a kulturális harcok vérre mennek, mert nincs elég pénz. Külföldön pedig épp az ellenkezője történik. Sosincs feszültség, mert mindenre lehet támogatást találni. Nyolc év után épp ez kezdett el hiányozni itthonról: a feszültség. Már nem jelent számomra elég izgalmat az, hogy idegen testként élek egy másik országban.

Jól értem, hogy nem azért mentél német nyelvterületre, hogy ott beolvadj, és teljes mértékben átvedd azt a kulturális identitást, hanem hogy magyarként, idegen testként tovább létezhess?

Autoimmun betegséggel születtem, ami azt jelenti, hogy a saját testem idegen testet termel. Kiskoromtól fogva kórházi kezeléseknek voltam kitéve, gyulladások, lázas állapotok kínoztak. Visszafelé tekintve, ezt a biológiai állapotot külső környezetemmel való kapcsolatomban is reprodukálni akartam. Ahogy az idegen testek is sokszor túltermelődtek a szervezetemben, én is kerestem annak határait, hogyan tudok idegen testként létezni más kultúrákban.

Egy ideje azonban már jól vagyok, két éve tünetmentesen élek. Eltűntek a gyulladások, megszűntek a lázas állapotok, újra lett étvágyam, nem kell infúzió-kezelésekre járnom, nem állnak meg, és nem kezdenek el túlműködni hirtelen a szerveim. Úgy néz ki, belső békét kötöttem az idegen testemmel. Most ezt az állapotot kell feldolgoznom.

Hogyan találtál rá új állapotodra? Kötöd valamilyen művészi élményhez a testeddel való megbékélést?

Igen, egy képhez. Ahogy alkotás közben is először egy kép jelenik meg előttem, ennek hatására kezdek el dolgozni, úgy a gyógyulásomat is egy kép segítette. Konkrétan láttam, ahogy egy kapcsoló átkapcsolódik a fejemben, és onnantól kezdve jól voltam.

Erre magyarázatot adhatnak azok a pár éve megjelentek tanulmányok is, melyek tudományosan bizonyították, hogy az autoimmun betegségek agyhoz kapcsolódó betegségek, és az idegrendszer nem megfelelően kiépült kapcsolataival hozhatók összefüggésbe. Én ezzel a képpel ezt a vezérlést tettem helyre. Mint egy biorobot. Az emberi létezés szerintem ilyen egyszerű: funkciókat határozunk meg önmagunk számára, melyeket beteljesítünk. Az alkotás is egy ilyen funkció, a testhez kapcsolódó szerves folyamat, mely leginkább a szüléshez vagy ürítéshez hasonlít: Az agyam projektál egy képet, melyet szeretnék fizikálisan is birtokba venni, ezért az agyam utasítást küld a testemnek, hogy készítse el. Az eredmény azonban sohasem egyezik meg azzal a képpel, amit láttam. Ezért is van annyi kétségbeesés a műveimben.

Az Írmag/Offspring című legújabb projektedben azonban már nyoma sincs az ember biorobotként való leírásának. Egy új rend és létezési forma jön létre.

Igen, mert már a belátható jövőn túl vagyunk. Ebben a világban már nincsenek nemek, nincsenek robotok és emberek, nincs duális szétválasztottság, és nincsenek fogantatások sem. Az emberiség átitatódott saját szemetével, a műanyagokkal, hormonokkal, fémekkel. Biomasszává vált a szerves és a szervetlen, az ember által megteremtett anyag és a természeti anyag.

enteriőr, Írmag/Offspring kiállítás, 1111 Galéria

A nemek nélküli világ, vagy az újfajta szaporodási módok témája a mainstream médiában is egyre többször előkerül. Külön tudod-e választani ezeket az ingereket saját belső világodtól és megélt tapasztalataidtól?

Ezek a témák már gyerekkoromtól velem élnek. Evangélikus családban nőttem fel, sok felmenőm teológus volt, édesanyám pedig biológiatanárként dolgozott. Az autoimmun betegségem miatt már gyermekkoromban is sokat betegeskedtem, rengeteget voltam kórházban. Az első intim kapcsolataim a gépekkel történtek, és csak utána az emberekkel. Ez sok mindent megmagyaráz. Amit leírok, az sokszor az én saját testi tapasztalataimból lett filozófiám.

Az autoimmun betegségeddel való megbékélésnek köze van a kötetben megjelenő világképhez?

A kiválasztottság érzése nagyon jellemző az autoimmun betegekre. A megkérdezettek többsége rendelkezik küldetéstudattal. Mivel a testük mutálódott, máshogy működnek a szerveik mint a legtöbb emberé, ezért arra hivatottak, hogy megtalálják az adaptálódás útját a mérgekkel teli természethez. Ez nem übermensch tudat, hanem természetes evolúciós lépés.

 enteriőr,Írmag/Offspring kiállítás, 1111 Galéria

Az Írmag kiállításon és a kötetben is többek között saját szemeteidből és szövegeidből kollázsolt képek láthatóak. Legmeglepőbbek számomra kórházi, eldobható bugyogókból készített alkotásaid. Mi ezeknek a tárgyaknak a története?

A kiállításon látható művek az elmúlt években termelődött szemetem koncentrátumai. Bár hosszú évek óta vegán vagyok és környezettudatosságra törekszem, mégis sokszor vétettem saját szabályaim ellen. A kiállítással egyben önkritikát is gyakoroltam, melyben szembesítettem magam saját hibáimmal: kólát ittam, műanyagot, gyorshajfestéket használtam, ami még a kiállításon is bűzlött. Folyamatosan szemeteltem, mérgeztem és bántottam, és mindezen felül hormontablettákkal készítettem ki a szerveimet. A kezelőbugyi pedig ennek az életmódnak a következménye. Annyira szétszennyeztem magamat, hogy kórházba kerültem és gépekre kapcsoltak. Az önmérgezéssel tárggyá tettem magamat, engedtem, hogy a műszerek belém hatoljanak.

  enteriőr, Írmag/Offspring kiállítás, 1111 Galéria

Fontos az, hogy ezeknek a vétkeknek nemük van, és egy nőhöz kapcsolódnak?

Igen, fontos, mert nagyon érdekel, hogy a nőknek milyen szerepük van a körforgásban, képesek-e irányítani azt, ami a testükkel történik, vagy átadják-e ezt az irányítást a gépeknek. A nőiséghez feltétlenül hozzátartozik-e az, hogy mindent magába enged. Kérdés számomra, hogy amikor a kórházi gépek belénk hatolnak, akkor erőszakot tesznek-e rajtunk, vagy hozzájárulásunkkal teszik-e ezt. Ez azért fontos, mert amit megengedünk a saját testünkkel kapcsolatban, azt megengedjük más élőlényekkel kapcsolatban is.

részlet, Írmag/Offspring kiállítás, 1111 Galéria

A kiállítás központi eleme négy óriás fotó, melyeken a föld alá beásva, arcodat szeméttel elborítva jelensz meg. Mi ezeknek a fotóknak a története?

Egy éve kerültem Zugba, ebbe a Luzern és Zürich között fekvő városkába, ahol egy hegyen lévő kolostor alkotóházában dolgozhattam. Az apácák élete és művészete hatott rám: imakönyvet kezdtem írni, szent nők életéről szóló írásokat, és nők által készített képeket tanulmányoztam, hogyan ábrázolták szentjeiket, vagy bennük sokszor önmagukat.

Ekkor ismerkedtem meg Kaspar Mattmann-nal, aki mindamellett hogy orvos, fotózik is. Elolvasta az Írmag kéziratát és ő javasolta, hogy szálljak be a képbe, saját szemetembe. Én pedig hagytam, hogy a föld alá temessen.

A fotózás alatt megéltem, milyen érzés egy férfinak teljesen kiszolgáltatottan létezni, aki a testedből tárgyat csinál. Egy izgalmas helyzet volt, mely sokban múlott kettőnk kapcsolatán, bizalmi viszonyán: Ki tudok-e szállni ebből a szituációból, és a másik megengedi-e, hogy vége legyen? Kemény és érzékeny pillanatok voltak ezek.

fotó: Kaspar Mattmann, Írmag/Offspring kiállítás, 1111 Galéria 

A falra feltett óriásfotókon arcod, akár a szentek arca ikonként hat. Élsz, vagy halsz a föld alatt ezeken a képeken, vagy a kettő közötti állapotban vagy?

Az összes egyszerre. Az Írmagban az utolsó vers beszél erről az állapotról, ami a feltámadás. A feltámadás pedig nem más, minthogy megengeded magadnak, hogy szétbomolj, azzal a bizalommal, hogy később, ha máshogyan is, de úgyis összerakódsz. Átadod magad a többi elemnek, plasztik molekuláknak, hormonoknak, vírusoknak, mutációnkat, az ő életükkel azonban te is tovább élsz. A kiválasztottnak lenni annyit tesz, mint megengedni ezt a változást.

Az én, az individuum az emberi kultúra legnagyobb motorja. Az emberi gondolkodásnak talán ettől a legnehezebb megválnia.

Igen, ahogy én sem tudtam, nekem is szükségem volt egy kiválasztottra, úgy a könyvben, mint a kiállításon. A sok szemét közül mégis csak kiviláglik egy arc, ami az emberi individuum legnagyobb jelképe.

fotó: Kaspar Mattmann, Írmag/Offspring kiállítás, 1111 Galéria 

Mindenesetre a jelenben elég nehéz elképzelni ezt az új életformát, születést és átalakulást.

Pedig a Bibliában is benne van. Teológus barátnőmmel sokat beszélgetünk az isteni szex fogalmáról, Jézus fogantatásának körülményeiről. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, Mária érzékszerveinek „más” állapotba kellett kerülniük, különben nem tudta volna befogadni Istent, ezt a másfajta entitást. A született gyermek Jézus pedig istenségből és nőből jött világra. Az istennek pedig nincs neme, és semmi nem indokolja azt, hogy a képeken férfinek ábrázolják. Jézus tehát valójában hibrid, akár a lények a könyvemben.

A feltámadás a Bibliában reményteljes. Az Írmag projektedben megvan ez a remény?

Abszolút. Sokan posztapokaliptikus műnek titulálják a kötetet, pedig szerintem épp ellenkezőleg, a szeretet valósul meg a végén. Annak belátása, hogy nem vagyunk több mint a föld, mint egy kavics, vagy akár a saját szemetünk. A táplálkozási piramis, vagy az evolúciós lánc, aminek a végén az ember áll, önző és nem igaz teóriák többé. Az élet körforgás, mely a mutációkkal mindig új körbe lép.

részlet, Írmag/Offspring kiállítás, 1111 Galéria  

Most szeretnék egy picit visszatérni a beszélgetés elejére: A világ egyik legmeghatározóbb képzőművészeti intézménye ítélte neked munkásságodért a díjat. Ebben az interjúban képekről és szövegekről egyaránt esett szó, melyek nem elválaszthatóak egymástól. Miközben művészeted multimediális, folyamatosan az irodalmi közegben hivatkoznak rád. Jól van ez így?

Nem, hiszen a legkevesebbet a szöveggel, a betűkkel dolgozom. Számomra a szöveg, ahogy a művészet is, élő dolog: átszűrődik a testen, kering a levegőben, rezonál, és amikor odaér valakihez, gondolatban átalakul.

Mi lenne ezeknek az élő szövegtesteknek az ideális közlési helyük?

Mindig is terekben gondolkodtam, de néha kompromisszumot kellett hoznom, és könyv formájában megjelentetni a szövegeimet, annak a reményében, hogy később lehetőségem lesz ezeket térben is kiterjeszteni. Két évvel ezelőtt kezdődött el az a folyamat, hogy tiszta terekhez jutottam, ahová bepakolhatom a vizuális műveimet, beteríthetem hanggal és bemozoghatom testtel. Ez a leírás talán a performanszhoz áll a legközelebb, de úgy érzem, ezen is túlléptem. Szeretem otthagyni csigaváladékomat a térben, hogy más embereket is bevonhassak ebbe a világba. A múzeumi tér, mint a Pompidou Központ bármely tere, már közelebb áll eredeti céljaimhoz, de a valóságban olyan helyszíneket keresek, melyek nagy mozgásteret, és a résztvevők között intenzív kommunikációs lehetőséget biztosítanak.

Szerintem ez a feminizmus és talán az én művészetem küldetése is: a szeretet. Megtanítani magunkat arra, hogy jól használjuk a földet, a vizet, az életet, és ne termelődjenek újra az alá- és fölérendeltségi viszonyok. Mert együttműködésben és egymás mellé rendelve lehet csak jól élni.

szerző és fotók: Batka Annamária

 Tóth Kinga Írmag/Offspring című könyve ide kattintva rendelhető meg.