Gallai Judit Ágnes 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Drozdik Orsolya tanítványaként. Azóta pirosban izzó testével ezer nőalak bőrébe bújva teremti meg saját perszonális mitológiáját. Tabukat döntögetve elborzongatja, egyszersmind feloldja nézőjét. Judittal műveiről, a feminizmus kitaposott útjáról, és kortárs küldetéséről beszélgettünk.

Drozdik Orsolya volt a mestered. Hogyan kerültél hozzá?

Debrecenben a Medgyessy szakgimnáziumba jártam. A festő szakképzésen a családommal kapcsolatos traumáim feldolgozásaként kezdtem festeni, főként önarcképeket és közeli családtagjaim portréit. Ezeket az autobiografikus önarcképeket látva a tanárom mondta, hogy a Képzőművészeti Egyetemen van egy mester, akinek a programja illene az én képeimhez. Ezért a felvételin őt jelöltem be, és így kerültem hozzá.

Milyen volt vele az első találkozás?

A felvételin nem volt ott, mert ő már akkor is New Yorkban élt, és csak periodikusan utazott haza. Ezért szeptemberben találkoztunk. Rögtön láttam mennyire erős, lendületes ember és mennyire sok energia van benne. Ha jelen van egy térben, törékeny alkata ellenére, nem lehet őt figyelmen kívül hagyni.

A feminizmussal Drozdik Orsolya által találkoztál először, vagy ez egy általad keresett út volt már előtte is.

Ő volt az, aki megismertette velem, hogy miről is beszélek anélkül, hogy tudnám. Tudatosította bennem a tudattalant. Sok düh volt bennem, sokféle elnyomással kapcsolatban. Rengeteg gyerekkori sérelem feljött, amiket a családomban vagy iskolai szituációban nőként megéltem, és elnyomó töltetűek voltak. Gyerekként nem tudtam megfogalmazni, hogy mi zavar ezekben a helyzetekben, csak azt éreztem, hogy helytelenek és nagyon ártalmasak. Drozdik Orshi segített megérteni, hogy mit jelent ez a fajta elnyomás.

Gallai Judit Ágnes: Judit, 35x30cm, olaj, karton, 2012

Drozdik Orsolya mindig hangsúlyozza, hogy egy nő csak önbizalommal érheti el azt, amit kitűz maga elé. Ezt te is így érzed?

Igen. Az egyetemen nagy hadjáratok indulnak az önbizalmad lerombolásáért. A művészi pálya egy folyamatos és nagyon nehéz verseny, ahol állandóan támadások érnek, és nagyon meg kell keményíteni magad, ha ott akarsz maradni. De egyre jobban érzem, hogy van helye annak, amit csinálok, kezdem visszanyerni az önbizalmam. Ehhez önszeretet is kell. Ha megtanulod magad szeretni, akkor érted meg, hogy másoknak is el kell fogadniuk, hogy neked is helyed van ebben a világban.

Mégis mi maradt meg számodra Orshi tanításaiból?

Feminista művészekről beszélt, Ana Mendietáról, Judy Chicagoról, hogy ők milyen igazságtalanságok kapcsán bontakoztatták ki a művészetüket. Gondolom, mivel New Yorkban élt sok beszélgetésben vett részt, sok interjút olvasott, ami alapján el tudta mesélni egy-egy művész történetét.

A művészet ezek szerint sorsgyógyítás?

Szerintem ezt csak én látom bele, mert számomra az. Más tanítványa lehet, máshogy beszélne ezekről az évekről. De nekem ezek a sorstörténetek jöttek át, hogy a nők ezeket mesélik el művészetükben.

Gallai Judit Ágnes: Chamunda, 30x24cm, olaj, vászon, 2019

Te hogyan fordítottad le magadnak, mi a feminizmus Drozdik Orsolya szerinti olvasata?

Az egyik kiállításán, egy interjúban mondta azt, hogy kislányként nem értette, miért nincs egy nő neve sem a művészeti lexikonokban. Igazából ez az értetlen düh a kiindítója minden feminista művészetnek. A kizártság értetlensége, amikor az ember rádöbben, hogy valami nagyon nincs rendben. Ahogy én sem, abban a korban ő sem értette, ez miért van. És neki innentől kezdve erről szólt a pályája, hogy a nőnek legyen ugyanolyan joga a művészeti szférában létezni, mint a férfinak.

És mi a te viszonyod a feminizmushoz?

Azt hiszem, én már sokkal árnyaltabban közelítem meg a feminizmust. Persze, ezt azért tehetem meg, mert előttem már kitaposták az utat. A dialógusban hiszek, egyszerűen abban, hogy elég, ha másokat érdekel az én történetem, nézőpontom, meghallgatják, beengedik. Én egyszerűen csak őszintén beszélek önmagamról. Nem tartom fontosnak, hogy kategorikusan feministának hívjanak, de azt sem, hogy ne annak hívjanak.

Mennyire épül programszerűen a te művészeted? Látod-e ezt már most?

Én ösztönösen állok hozzá mindenhez, így a művészetemhez is. Érzelemből, indulatból cselekszem, bár ezt azért próbálom finomítani. Nem programban gondolkozom, inkább utólag fejtem vissza a dolgok miértjét. Mégis végül magától körvonalazódik egy egység. Például jelenleg a debreceni Modemben látható Anyag címmel a nyári Nemzetközi Debreceni Művésztelep kiállítása, melyen négyféle munkával képviseltetem magam: látható egy installációm, egy videómunkám, három festményem, a megnyitón pedig egy performanszot adtam elő. A visszajelzések is megerősítettek abban, hogy bár négy műfajban, de ugyanazokról a dolgokról beszélek, és ez mások számára is összetartozik.

Miért fontos számodra a több műfajban való alkotás?

Minden műfaj más élményt nyújt, és számomra, mint művész számára az alkotás közbeni élmény a legfontosabb. Festeni mindig egyedül, elvonulva szoktam, az installáció készítésénél izgalmat érzek az új anyagok megtapasztalásakor, a performansz pedig az új helyek, helyzetek felfedezésének élményét nyújtja. A performansz számomra nagyon intim dolog. Saját rituáléként élem meg, és elsősorban önmagamnak csinálom. A legfontosabb dolog benne a test általi megtapasztalás, ezért a műfajok közül ennek van a legerősebb feloldó ereje számomra.

Gallai Judit Ágnes Skorpió, 12x17cm, akvarell, papír, 2018

Munkáidban, akár festmény, fotó vagy performansz mindig vörösre festett nőként jelensz meg. Miért olyan fontos neked ez a szín?

A piros színhez gyermekkorom óta ösztönösen vonzódtam. A festményeimen is mindig jelen volt. Az egyetem harmadik évében Indiában vettem részt egy residency programon. Ez az utazás nagy hatással volt rám. Addig keveset jártam külföldön, főleg nem más kontinensen. Ez az utazás tette lehetővé számomra, hogy kontextusba értelmezzem önmagam, más szemszögből is lássam, mit jelent például magyarnak lenni. A bőrömön éreztem, mennyire más kultúrába kerültem. A performanszomban ezt az érzést akartam megfogalmazni, amikor az indiai nők bekenték a bőröm pirosra. És a bőröm azóta is piros, mert a testemmel együtt a tudatomon is visszafordíthatatlan változásokat hoztak létre. Legutóbbi performanszomon is a Modemben piros ruhában egy piros kört alkottam meg, mert én magam vagyok a piros, ami a piroshoz vonzódik. A dolgok önmagukhoz mennek, és én vissza akarok térni önmagamhoz.

A Resident Art Fair kiállításon szereplő cianotípia sorozatodban viszont nőalakjaid kékben is megjelennek.

Igen, és ez nemcsak a cianotípia sajátos technikájának köszönhető. A sorozatban kék és piros képek készültek. A kék ellenpontja a pirosnak, a piros pedig én vagyok. Festményeim is kék-pirosak, hideg-melegek. Ez a kettősség, ami engem foglalkoztat. És nemcsak a színek szintjén, hanem az általam kiválasztott nőalakokkal kapcsolatban is. Mint például Káli alakjában, aki egyszerre ijesztő és vonzó, egyszerre jótékony és félelmetes. Vagy Judit, aki levágja Holofernes fejét, de ezzel megment egy várost ellenségeitől, gyilkos és hős egyszerre. Rengeteg mitológiai nőalakot felkutattam, akikkel azonosulni tudok, mert történeteiket átéltem, átéreztem. A nőiség történetét mondom el újra, amikor alakjaikat magamra vetítem.

Gallai Judit Ágnes: Vörös Test II., 100x70cm, cianotipia, papír, 2018

A cianotípia sorozatban alakjaid mintha lebegnének, mintha valóban alámerülnél a tudatalattiba általuk. Szándékos volt ennek a lebegés érzetnek az előidézése?

Nem volt kifejezett célom a lebegés, de tény, hogy van egy ilyen hatásuk. Az érdekelt, hogyan tudom a testemet, az árnyékomat életnagyságban levetíteni ennek a technikának a segítségével, hogy a nap fénye által tudok képet létrehozni a természetben. Meztelenül feküdtem ki a napra, nem akartam, hogy bármilyen ruha árnyéka megjelenjen a cianotípián, mert fontos számomra, hogy a kép az időtlenséget fejezze ki. Így ezeket a munkákat elvonulva, egy intim környezetben készítettem, csak egy-egy barátom volt jelen, aki segített. Az volt még érdekes, hogy az anyagot csak egy bizonyos pontig tudtam irányítani, utána ő irányított engem. Így elvonulva, átadva magam az anyagnak, a természetnek, az egész műveletnek volt egy performatív, rituálé jellege számomra.

Nagy T. Katalin írásában olvastam, hogy a cianotípia sorozatod kapcsán megemlíti Rauschenberg 1951-ben akkori feleségével, Susan Weillal készített cianotípia sorozatát is. Számodra ez releváns párhuzam?

Bevallom, korábban nem ismertem Rauchenberg cianotípiáit, vagy csak nem emlékszem, hogy láttam, de az biztos, hogy nem volt előttem, amikor készítettem a sajátjaimat. Így utólag viszont, mindenképpen releváns. Azóta már sok más művésztől is láttam cianotípiákat, pirosat mondjuk még nem. Az biztos, hogy utalás mindig történik, tudatosan vagy tudattalanul. Sok mindenki eszembe jut munka közben. Nemrég egy kupac piros pigmenttel dolgoztam, és Anish Kapor jutott eszembe, a testnyomataimnál pedig persze Yves Klein és Ana Mendieta, aztán a piros akvarelljeimnél Louise Bourgeois. Ha nem is szándékom utalni, biztos fogok, mert ezek az ikonikus művek mindig ott lapulnak már a tudatalattimban.

Nagyon ősi, mitologikus alakokat vetítesz magadra. Ezt mennyire érzed relevánsnak ebben a "transz" korban, amikor a hagyományos férfi/női szerepek ennyire felcserélődtek, és lélek/test elválasztható egymástól.

Pont ezért releváns, mert most minden nemmel kapcsolatos kérdés megkérdőjeleződik. Pont ezért ilyen fontos, hogy újrafogalmazzuk, mit jelent nőnek lenni.

Lehet, hogy a piros színt elhagyod egyszer?

Ahhoz történnie kellene valaminek, egy élethelyzetnek, ami mindent teljesen megváltoztat. És mivel ösztönösen dolgozom, egyelőre nem látom a végét.

Gallai Judit Ágnes: Vörös Test III., 100x70cm, cianotipia, papír, 2018

szerző: Batka Annamária