Off-space galériákban jelentek meg először művei még a 2010-es évek elején. Jellemzően képregényszerű rémségeket alkotott a budapesti belvárosi underground émelyegtető trash stílusában. Legújabb sorozatában azonban ennek a földalattiságnak már nyoma sincs, a szörnyek mint otthona megszokott lakói tekintenek ránk vásznairól. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem grafika szakán végzett Jánosi Annát a festészet és a szörnyek iránti vonzalmának eredetéről kérdeztük.
Grafikusként indult a pályád, de legújabb munkáidat már festményként hozod létre. Hogyan változott a két művészeti ág felé viszonyod?
Rajzolni már gyerekkoromban nagyon szerettem. Az önkifejezésen túl egyfajta elvonulást jelent számomra, amikor azzal foglalkozhatok, ami igazán érdekel. A rajzolás folyamatát flow-ként éltem meg, ez máig tart. Festeni viszont nem igazán mertem, kezdetben még a színeket is kerültem, grafit, szén és fekete filc volt az eszköztáram. Később akvarell festéket kezdtem használni, de ott is megmaradt a fekete kontúr, inkább csak kiszínezgettem a rajzaimat. Az, hogy vászonra festek egy nagyon izgalmas folyamat számomra, egyrészt más lett a lépték a papírhoz képest, másrészt egy új eszköztár használatát kezdtem el, harmadrészt pedig egy teljesen új szemlélettel kezdtem el gondolkodni.
Jánosi Anna: Voodoo, 2020, 70x50cm, akril, vászon
Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen grafika szakon végeztél. Mikor kezdtél el festészettel foglalkozni?
Még az egyetemen összeálltunk páran és létrehoztuk az Alagsor csoportot. Kis baráti alkotóközösségként működtünk, és néhány csoportos kiállítást is szerveztünk. 2011-ben a Telepen állítottunk ki (Ál Tamás / Bakó Tamás / Bun Zsófia / Esteban De La Torre / Egyed Gábor / / Lakos Tamás / Mlinarics Máté / Tóth Balázs) , ez volt az egyik első alkalom, hogy festményekkel érkeztem. Szintén ebben az időben volt közös kiállításom Bakó Tamással a Toldiban, már ide is festettem. Ezelőtt főleg szitanyomatokat készítettem, vagy különböző felületekre rajzoltam, elvétve akadt egy-egy festmény.
Archív felvétel az Alagsor Csoport Keres-és című kiállításáról, Telep Galéria, 2010
Hogyan kerültél közel a Roham Magazin csapatához (Szöllősi Géza, Stark Attila, Baranyai András, Bakó Tamás, Sirály Dóri és még sokan mások)?
Mindig is vonzott a Rohamos társaság, valamiféle kiváltság volt bekerülni a magazinba. Nagy hatással voltak rám a rajzolók, azzal az alkotói szabadsággal, amit képviseltek. Mikor eljutottam egy-egy találkozóra a beszélgetések nagyon ösztönzően hatottak rám, szerettem volna én is része lenni a körnek. Végül a diplomamunkám kapcsán vettek engem is számításba. Ez a 11. szám volt, ami ha jól tudom, csak korlátozott példányszámban jelent meg, de én így is nagyon pozitívan éltem meg, hogy egyáltalán bekerülhettem. A 12. szám jó pár évre rá készült el, abban is szerepelt egy rajzom.
Művészileg hogyan hatott rád ez a társaság?
Főleg úgy, hogy merjem a saját utamat csinálni, hogy minden belefér, nem kell szorongani, feszengeni, csak dolgozni. Hatalmas lendületet adott.
Jánosi Anna: Intruder, 70x50cm, akril, vászon, 2020
Mi a rémségek eredete képeiden?
Nevetni fogsz, de úgy érzem, üldöznek ezek a szörnyek. Általában nem úgy ülök le festeni, rajzolni, hogy mindjárt kreálok egy jó kis szörnyet, aztán sokszor mégis az lesz a vége. Lehet, hogy a szörnyvilág valamiféle belső frusztrációm feloldódása a vásznon. Van olyan is, hogy egy konkrét emlékhez köthető megjelenésük. Ilyen például egy visszatérő nyomasztó álmom története, amikor egy hatalmas rágógumit rágok, már fáj az állkapcsom, kiköpném de beleragad a fogaimba és csak rágom, rágom, darabokban tépkedem ki a számból. Ezt a témát több képen is próbáltam feldolgozni Bubble Gum címen. Egy másik valóságos élményem, mikor láttam Hűvösvölgyben hazafelé a szürkületben egy meztelen férfit, amint épp földet evett a buszvégállomás virágágyásában állva, ehhez a Mud Monster szitanyomat, illetve Mud rajzom és festményem kapcsolódik.
Mindig állandó volt a viszonyod hozzájuk, vagy változó?
Eleinte lázadóbb hangulattal társultak bennem, de mostanában igyekszem lecsillapítani, ha eltüntetni nem is, de megszelídíteni őket. Behozni melléjük más elemeket, hogy ne uralják a képet.
Jánosi Anna: Burn-out, 70x50cm, akril, vászon, 2020
Volt pár év, amíg képeiddel nem voltál jelen a művészeti életben, ez miért volt?
Megszületett a lányom. Az első sokk után, mikor az életem egy csapásra olyan volt, mintha valaki más élete lenne, nagyon nehéz volt akár csak gondolni is arra, hogy egyszer még lehet felszabadultan festeni, nem pedig kihasználni minden adódó alkalmat egy jó kis alvásra.
Mi adott erőt az újrakezdéshez, a festészethez való visszatéréshez?
A második kislányom érkezésével azonban már olyannyira megedződtem, hogy minimálisra csökkent az igényem a pihenésre, sokkal inkább az dolgozott bennem, hogy miként tudnék mindent egyszerre csinálni, a gyerekeket és a művészetet. Azt vettem észre, hogy minél kevesebb ideje jut az embernek önmagára, annál jobban tudja, mit szeretne. Úgyhogy innentől az alvásidők maradtak a gyerekeknek, én pedig, amikor csak nyugalom volt, mentem dolgozni. Az, hogy ez így működött, nagyon felszabadító érzés volt.
Most hol helyezkedik el a festészet az életedben?
Mindig ugyanott, a mindennapi rutin része, nekem ez egy folyamatos kötődés. Ha egy nap nem festek, kicsit olyan, mintha nem zuhanyoztam volna.
Jól érzem, hogy az utóbbi évben képeid sokkal személyesebbek lettek?
Igen, határozottan. A korábbi évekhez képest, sokkal tudatosabb lettem. Eleinte többségében csak lecsupaszított karaktereket, céltalan lényeket festettem, a technikai kivitelezés és stíluskeresés jegyében. Mostanában a karakterek különböző helyzetekbe kerülnek, szimbólumokká válnak, hétköznapi érzéseket, gondolatokat közvetítenek, melyekhez mindenki a maga módján kapcsolódni tud.
Hogyan alakul a lényeiddel való párbeszéd? Hol helyezkednek el a témáid a hétköznapi életedben?
Folyamatos a diskurzus, hol szabadulnék tőlük, hogy más vizekre evezzek, hol segítségül hívom őket, hogy folytassam, amit elkezdtem a megszokott mederben.
Jánosi Anna: Planks, 50x70cm, akril, vászon, 2020
Megjelentek absztrakt, nem figurális témák is a vásznaidon. Hogyan jutottál el hozzájuk?
Az útkeresés folyamatosan jellemző a munkafolyamatomra, most is egy ilyen fázisban vagyok. Az absztrakt festményeim tudatosan azzal a céllal készülnek, hogy mellőzzem a lényeimet és egy precízebb, aprólékosabb munkába kezdjek. A későbbiekben szeretném vegyíteni absztrakt elemekkel is képeimet.
A gyerekeid hogyan viszonyulnak a képeidhez?
Még a legszörnyűbb képeimet is szeretik, azt mondják nagyon szép és megdicsérnek, hogy ügyes vagyok, de azért ha megkérdem melyik a kedvenc, a vidámabbakat preferálják.
Milyen úton jársz most? Kitűztél magad elé művészi célokat?
Az elmúlt időszakban első önálló kiállításomra készültem, ami most május közepén lett volna a Fekete Kutyában. A vírushelyzet miatt tolódik az időpont, de nem bánom, mert így időt nyertem a további kísérletezésre, az új tapasztalatok beépítésére, a festői célok megvalósítására.
szerző: Batka Annamária
